Zavarodott vallomás

Minden reggel, minden este egyhangúan telik el, Rád gondolok és a Te gondolatod altat el.

Hirtelen jött, mint egy villámcsapás. Korábban nevettem ezen a hasonlaton, de csak mert nem tudtam, mit jelent. Korábban is sokszor láttalak már, de a gondolatod a semminél is kevesebbet jelentett.
Semmi, semmi nem kötött össze minket, egy év a korkülönbség...más barátok, más érdeklődési kör, más élet, minden MÁS, ha csak Rád néztem, mindössze annyi jutott az eszembe, "milyen gyönyörű kék szeme van", de mivel a külsőség nálam vajmi keveset nyom a latban, gyorsan el is felejtettem, és a gondolatod ismét kevesebbet ért mindennél. Egyszóval semmit.
De hiába, a sors nem elégedett meg ennyivel. Sajnos úgy intézte, hogy jelen legyek, amikor kiderül, milyen szép vagy belülről is. Ez már sokkal többet jelentett; kedves, udvarias, vicces és kortársaival szemben egyáltalán nem éretlen.
De erre csak az a nagyon pórias gondolatom támadt: "Nagyszerű ember....sose kellenék neki."
Így hát, kiirtottam az agyamból a gondolatodat és tányérnyi kék szemed látványát. Elfelejtettelek újra, és nagyon boldog voltam, hogy sikerült, hiszen, a szerelem egy húszkilós, hatalmas, virágokkal átszőtt kőszikla, amit csak úgy hirtelen a védtelen és gyanútlanul dobogó szívedre ejtenek. Nem voltam abban a helyzetben, hogy cipelni tudjam. Egyszerűen nem és nem, nem akartam, hogy megtörténjen. Nem akartam függni tőled, a gondolatodtól, egyáltalán, egy másvalakinek a személyétől. Hiszen önmagunkkal megbirkózni is nehéz, így hát önmagamtól akartam függeni. Semmi más nem kell hozzá, hogy boldog legyek-és mégis.
A sors ismét hagyott engem a szakadék szélén egyensúlyozni, néha meg-meglökött. A legnagyobb lökés akkor ért, mikor láttalak focizni az udvaron. Kihajoltam a második emeletről, és néztem, ahogy rúgod a gólokat. Mindig, ha Nálad volt a labda, tudat alatt szurkoltam Neked. Nagyon dühös lettem magamra, amikor ezt felfedeztem, de azért néztelek tovább, és hagytam, hogy tüskék lepjék el a szívemet. Befelé fordult tüskék.
Aztán egyszer csak megálltál, és felnéztél rám. Hatalmas kék szemeid csak néztek. Én meg néztem vissza. Egy másodperc töredéke, ennyi volt az egész - és hirtelen úgy éreztem, valaki hatalmasat lök rajtam, és a szakadékba esem.
A labda elkerült Tőled, valaki kihasználta a helyzetet és elvitte. Futottál utána.
Nem hittem el, nem akartam, hogy megtörténjen. Valaki egy húszkilós sziklát ejtett rám.
Jaj, azóta cipelem a súlyt, és le akarom tenni, de nem megy. Egyszerűen nem megy, csak egyre nehezebb.