Csöngött a telefon.Éreztem,hogy nem kéne,de felvettem.De felvettem,hisz már megígérted,hogy hívsz!De ez már 3 hete volt!Mondtam,hogy ne szólj semmit,mindent tudok.Újra azzal a lánnyal vagy.Megkérdeztem:Ugye nem tudsz nélküle élni?-csönd...hosszas csönd...éreztem a szívem dobogását...a torkomon akadt a hang...reménykedtem...féltem.

-Igen,igazad van,Ő a mindenem,nem tudok nélküle élni.

Szemem megtelt könnyel,szólni se tuttam...hallgattam...síri csönd...a szívem megállt,s megfagyott.Kíváncsi voltam rá,az igazat akartam,de mégis jól esett volna hazudni a szívemnek.Összeszedtem cseppenként a megmaradt erőmet:

-Jól döntöttél, én úgyse tudnálak úgy szeretni.-Nehéz volt ezt kimodani.Nagyon nehéz.-Azért elöbb is szólhattál volna,de nem teszek szemrehányást,tudom milyen,ha a másik felé húz a szíved?Azt hiszem én is-hangom elcsuklott, nem találtam a szavakat, és újra megpróbáltam-én is találkoztam valaivel és szeretem.-és könnyel  telt szemem, hisz' az a valaki Te vagy,Te bolond.Miért?Miért kell mást szeretned?Miért nem elég kettőnknek az én szerelmem?

-Örülök,hogy nem engem szeretsz,mert nagyon sajnállak,mert én is tudnálak szeretni,ha nem lenne Ő.

-Igen?-még kínoz is,nem birom-Ahha,az jó!Na szia,jött a barátom!

-Akkor még barátok lehetünk...szerintem...és még hívlak szia!

Letettem a kagylót.Lehajtottam a fejem és szomorúan köszöntem-bár már későn-Szia.

És hol lenne az a híres barát?!Sehol!Sehol bizony,mert miért lenne,ha Téged szeretlek?Nem fogom tudni megszerezni.Semmit sem ér,hogy csak miattam szakított annyiszor vele.Hiába, ez nulla.Nem birom ezt tovább.Mikor azt hiszem,hogy most boldogok leszünk, és tudom, Ő is ezt gondolja,de mégis a szíve másfelé húzza, a jól megszokott szívhez, és az újra már nem kíváncsi.Pedig az jobban tudná szeretni.De nem tudom mi lesz.NEM!Nem fogok újra szenvedni,nem birok neki újra hinni!Nem merem újra szeretni.

Elfelejteni...

Teltel a percek, az órák, a napok-féltem,hogy az esküm összeomlik,és ez egy bizonytalan szakasz-majd a hónapok és közeledett a kerek egy év.

Újra csörög a telefon.Csak nyugodtan  sétáltam a telefonhoz.Felvettem.Ő volt az.Nem hittem a fülemnek.A szemem felcsillant és azt hittem kiugrok a bőrömből.Ő kedvesen mondta:

-Egyszer azt mondtad,hogyha már tudok nélküle élni, és hiányzol nekem, és érzem,hogy szeretni akarlak,hívjalak.Hát 6 hónapja szakítottam vele,miattad, és már Te kellesz.

Erre én:Igen??Azt hiszed,ez úgy múködik,hogy egyszer ez,ha meguntad,majd ugrok a másik??Hát nem!Én már eleget szenvedtem miattad és mást szereted,nem Téged...

Csönd...Ó,ha tudnád,hogy ez nem igaz...

-Legalább találkozunk?-félve és elvékonyodott hangon kérte, hogy a törzshelyünkön, a szokott időben hadd' lásson.

-Jó!-mondtam.

Elérkezett az idő,elmentem,csodálatos éjszaka volt!Csak beszéltünk és beszéltünk.És hirtelen nem témába illő szavakat mondott...

-Igen!

-Mit igen?-vontam kérdőre.

-Mindig is Téged szerettelek.

Örültem...nyakába ugrottam és megcsókolt.És csak csókolt és csókolt.Megígértem,hogy holnap felhívom.

Másnap...Végiggondoltam,nem akarom,hogy újra kezdjük,nem akarom,hogy újra vége legyen,és nem akarom,hogy újra fájjon!

Felhívtam.Kérdezte:

-Mi lesz velünk?Szeretni fogjuk egymást?

-NEM!-keménynek hangzó szó,pedig belül reszketett minden egyes betű!-Nem,nem fogsz játszani velem!Haggyál békén!

-De szeretlek!

-Nem érdekel!-letettem,ha most a szívébe láttam volna"De én szeretlek!"...

Ez volt élete legkomolyabb moondata,de nem vettem észre.Miközben én jókedvűen ettem,ő addig a szobájában ült,egy kést tartott a kezében túlságosan is sok kábítószerrel.

Leült az ágyára.

És csak nézte a falat.Nem szólt,nem gondolkozott,csak nézett.Tudta jól,hogy nem tehet semmit,nem láthat,nem érinthet,nem szerethet...